„El kell fogadni, hogyha eljött az időd” – Kramatorszk fiataljai a halál árnyékában

Kramatorszk neve egyre gyakrabban bukkan fel a hírekben, amikor az orosz erők újabb és újabb hullámokban ostromolják a várost. De a hírfolyamokból sosem derül ki igazán, kik azok, akik még mindig itt élnek, és mit gondolnak a túlélésről egy olyan helyen, ahol minden nap ugyanazzal a kérdéssel kezdődik:

Ma is szerencsénk lesz?

Varvara jól ismeri ezt az érzést. Amikor egy közeledő orosz öngyilkos drón jelzése megszólalt, ösztönösen nyitotta az autó ajtaját, és egy mozdulattal a legközelebbi fa törzséhez préselte magát. Nincs ebben már semmi drámai – csak rutin. Körülötte az addig kedvesen integető helyiek szótlanul húzódtak be a kapualjak sötétjébe. Ilyenkor nem beszél senki. A test tudja, mit kell tennie. Varvara nem turistaként érkezett. Páncélozott kisbuszával embereket menekít onnan, ahol már nincs maradás. Ma is idős néniket és bácsikat vett volna fel. Azokat, akik még mindig azt mondják:

„Ez a mi házunk. Itt születtünk, itt is halunk meg.”

És mégis, amikor a dróndetektor elhallgatott, néhányan visszafordultak a házak felé. Mert a gyökereket nem viszi magával az ember egy hátizsákban.